Baltimore, MD - Ahol többször is átvágtak bennünket...

Igen, általánosítás. Nagyon is. Baltimore, Maryland egy szép nap városa, az USA 20. legnagyobb városa. Sok szép dolog van ott, mégis az fog bennünk megmaradni, hogy ez volt az a hely, ahol nagyon és többször is átvágtak bennünket. De mielőtt erre rátérnék, pár gondolat Baltimore-ról. Vannak helyek, amiket az ember csak azért nem látogat meg, mert túl közel van. Éppen ezért múlt szombaton reggel bepattantunk egy autóba és elindultunk Baltimore felé.

Baltimore, MD

Baltimore a Chesapeake-öböl partján fekszik, Maryland államban. Kül- és elővárosaival együtt népessége körülbelül 2,6 millió fő.  Baltimore-ban született a híres baseballjátékos Babe Ruth, az úszó Michael Phelps is, ki minden idők legsikeresebb olimpikonjának számít. Baltimore-ban ihlette meg a szerzőjét az amerikai himnusz is. A városban sok híres történelmi épület és emlékmű van. Baltimore-ban a két nagy egyetem mellett számos más képzési forma található. Tele van a város múzeumokkal és nem utolsó sorban itt található a híres akvárium is (Inner harbor). A városnak különféle becenevei vannak, melyek közül talán a "Crabtown" (rákváros) a leghíresebb. Nem véletlen, hiszen a városban található a legtöbb tengeri élőlényt árusítő hely, főleg az Inner harbor-ban. A városi szuvenírek legtöbbje is rákkal ábrázolja Baltimore-t.

Végül is Baltimore mindössze 100 mérföldre van Philadelphiától, s már többször is átutaztunk rajta, s nagyon szerettem volna elmenni. S az időjárás kedvezett, úgyhogy elég gyorsan odaértünk az I-95-ös autópályán, aminek az a nevezetessége, hogy egészen Floridáig lehet rajta menni... Hát Amerika elég nagy, ezért elég hosszú utak vannak. Az első amit megnéztük az a műszaki múzeum volt, mely bemutatta Baltimore műszaki fejlődését. Sőt bemutatott olyan munkafolyamatokat, amiket egy átlagos amerikai nem ismer, ilyen például a varrás, vagy pedig a nyomda. Mellesleg a Mikulással is tudtunk találkozni, Ancsa nagy boldogságára.

Baltimore népességének jelentős százaléka afroamerikai. Ezzel abszolúte semmi probléma nincsen, de most az afroamerikai népességben a hangulat erősen forró. Néhány hónapja egy afroamerikai srácot lelőtt egy fehér rendőr, s pár hete pedig intézkedés közben halt meg egy afroamerikai férfi. S ezen nagyon felidegesítették magukat. Mindenfelé tüntetések vannak, s egy ilyenbe mi is belefutottunk, amikor kerestünk egy valami étkezdét. Ehhez képest ez az étkezde volt az a hely, ahol abszolút rendesek voltak velünk... A többi bizony hagyott maga után kívánnivalót, de erről majd később fogok írni.

Bár ilyen autókkal mehettünk volna...

Baltimore nevezetes történelmi hely. Szóval az úgy történt, hogy 1812-ben az angolok blokád alá vonták a francia kikötőket, ami bizony az amerikai gazdaságot igen érzékenyen érintette. Ennek örömére 1812. júniusában az amerikaiak hadat üzentek Angliának. Hogy ez jó ötlet volt-e, vagy sem, azt nem tudom, de mindenesetre Anglia mellett hadba szállt Kanada, akik elfoglalták Washington DC-t is, sőt a Fehér Házat jól felgyújtották.  A Fehér Házat Madison elnök augusztus 22-én hagyta el, és a csatatérre sietett. A First Lady, Dolley Madison az épületben várta őt, majd amikor az angol csapatok feltűntek a láthatáron, személyes tárgyaival nem törődve, egy George Washingtont ábrázoló, életnagyságú festményt vitt magával, s elhagyta az elnöki rezidenciát. Augusztus 24-én a brit seregek befészkelték magukat az épületbe. Az elnöki hálóba kvártélyozták be magukat, az elnöki étkészlettel fogyasztották el a kosztot, majd kirabolták és felgyújtották az épületet. A kanadaiak gyakran mondják, hogy ők az egyetlen nemzet, akik szárazföldön elfoglalták az USA fővárosát. Az angolok elég komoly hadiflottát vonultattak fel, akiket Baltimore kikötőjében kívántak partra helyezni, de ez nem volt olyan egyszerű. Ugyanis közbe jött a Fort McHenry erőd, ahol 1814. szeptember 13-14. között hatalmas csata volt, s visszaverték az angolokat.

Az erőd látogatható, elég normális kiállítás van benne. Első lépésként egy látogatóközpontot lehet megtekinteni (természetesen múzeumi bolttal), ami egy másik a helyre jellemző eseményre emlékeznek meg. Ugyanis itt született az amerikai himnusz. Szövegét Francis Scott Key 35 éves ügyvéd-költő írta 1814-ben, miután szemtanúja volt a Baltimore-t védő McHenry erőd ágyúzásának az 1812-es brit–amerikai háború idején. Key azzal a céllal szállt a támadó brit Minden csatahajóra, hogy közbenjárjon barátja, egy amerikai orvos kiszabadítása érdekében, akit azzal vádoltak, hogy brit dezertőröket rejteget. A brit parancsnokok beleegyeztek mindkettejük szabadon engedésébe, ám biztonsági okokból a hajón tartották őket, amíg a brit flotta az erődöt támadta. A következő napon Key megírta a The Defense of Fort McHenry (McHenry erőd védelme) című verset. A szöveget első alkalommal 1814. szeptember 20-án a Baltimore Patriot című lapban közölték le.

Mondjuk a harmadik versszakot soha nem idézik, mert finoman a hülye angolokról szól...

Tehát miután jártunk azon a helyen ahol a Függetlenségi Nyilatkozatot írták, jártunk azon a helyen ahol az első zászlót varrták, most eljutottunk oda, ahol az amerikai himnuszt írták. Az alábbiakban egy nem teljesen autentikus változatot mutatok be, amikor Woodstock-i fesztiválon Jemi Hendrix játszotta el...

Maga az erőd csillag alakú, nagyon hasonlít a komáromi erődrendszerre. Maga az erőd sok szempontból lehet történelmi emlékhely, hiszen részt vett az 1812-es brit-amerikai háborúban, polgárháborúban, az I. világháborúban, de még a II. világháborúban is a parti őrség székhelye volt. Ma már múzeum. S ez nagyon tetszik Amerikában, hogy mennyire építenek a becsületességre. A belépő 7 dollár, de gond nélkül ki lehetne kerülni, hiszen jegyellenőrzés abszolút nincs sehol. Azért mi vettünk, hiszen a becsület nem ennyin múlik.

Biztos, hogy ez volt a legjobb ötletem?

Ezek után, s némi étkezés után, amit a már fentebb említett kínainál követtünk el (meglepően jó volt, össze se hasonlítható a magyarországi kínai étkezdéknek nevezett valamivel), megtekintettük a Baltimore Museum of Art-ot. Ezt a múzeumot úgy hirdetik, hogy tele van klasszikus művekkel. Hát... Nem volt tele. De szép és érdekes volt. Ami kifejezetten tetszett az a körfolyosó, ahol rengeteg a mai Törökország területéről származó mozaik volt felrakva... Ami meg nagyon nem tetszett az a modern művészetnek nevezett valami. Hát az már nekem túl modern volt. A múzeum maga egyébként ingyenes, csak a parkolásért kell fizetni.

Nem tudom a Gondolkodóból hányat öntöttek, de Amerikában ez a második amit láttunk...

Ezek után meg akartuk nézni Edgar Allen Poe sírját, de megint belefutottunk egy tüntetésbe, úgyhogy mentünk a hotelünk felé. Ez egy kifejezetten normális hotel volt, úgyhogy megérte kivenni. Miután lepakoltunk nekiindultunk vacsorázni. Na és itt ért bennünket az, ami miatt a fenti címet adtam ennek a bejegyzésnek. Az interneten néhány hete olvastam, hogy a Forrest Gump című film idén húsz éves. S a filmben van egy Bubba nevű fickó, akivel Forrest rákászni akar. S erre emlékezve jött létre a Bubba Gump Shrimp Co. hálózat, amely kifejezetten a tengeri ételekre specializálódott. Na ide akartunk elmenni. Hát Baltimore-ban nagyon nehéz parkolni, s amellett, hogy nehéz, nagyon drága is. S csak úgy nem állhatsz meg, még ott se ahol hely van, mert odarohan egy fickó, hogy ezt a helyet valami hotelnak tartják fenn... Igaz kiírva nincs, de akkor is tűnjünk onnan. Mindenesetre sikerült leparkolni, s megtaláltuk az éttermet is. Ahol rögtön váratni kezdtek. Felírták a nevünket egy papírra, s közölték majd szólítanak. Megjegyzem: az étterem tele volt üres helyekkel. S amikor egy óra múlva már morogtam ránéztem a papírra, s azon az volt, hogy nem voltunk jelen. Hát akkor elkezdtem nagyon morogni, rögtön bevezettek bennünket. Mellettünk három üres asztal is volt. Mindegy. A kaja, hát olyan, volt amilyen, de ami miatt határozottan morogtunk, az a sör volt. Tényleg rettenetes volt. Ihatatlan. Úgy ahogy volt kellett volna visszaönteni a tehénbe... S ami még jobban dühít, se szó, se beszéd ránk sózták a céges sörös poharat, hogy az benne van az árban. S a végszámla, úgy hogy nem kértünk túl drága cuccokat majdnem 100 dollár lett. Amikor legutóbb elmentünk Vas Laci atyánkkal enni, hárman nem fizettünk hatvanat...

Úgyhogy a továbbiakban erre a helyre csak azt tudjuk mondani: Stop Forrest...

Másnap reggel miután megint parkolóhelyet kerestünk, elindultunk, hogy megnézzük a National Aquariumot, ami magát úgy hirdeti, hogy Amerika legjobb vizi élőlényeket bemutató létesítménye. Előtte azért sikerült elugrani a jó öreg Edgar Allen Poe sírjához... Illetve a második sírjához, mert először onnan pár méterre nyugodott, mígnem áttemették erre a sokkal jobban megközelíthető helyre. Életem egyetlen angol ötösét köszönhetem, a jó öreg Poe bácsinak... Az angol tanárnő feladatba adta az egyik versének lefordítását... Nekem három napomba került, nyelvtanilag nem volt pontos, de állítólag egész jó műfordítás volt...

Szóval ez után jött az akvárium...Megjegyzem, tényleg szép és nagy. Életemben először láttam delfineket. Igaz, ezen a napon bemutatójuk nem volt, mivel aznap nyilvános edzést tartottak. Ez azt jelenti, hogy a legtöbb delfin labdázott, vagy ugrált össze-vissza.... De voltak életveszélyes repdeső madarak is, hiszen volt egy rész, amely az esőerdőket mutatta be. Persze a kajával itt is átvágtak bennünket. Vettünk két hamburgert, amibe akkora húsdarabot tettek, mint egy 10 forintos. S ezt piszok szemtelen áron. Majdnem visszavittem, de megettem... Ami hiba volt, mert utána mind a kettőnk hasa úgy fájt, hogy csak na.

Kb. ötvenedikre sikerült elkapnom ezt a tekintetet...

Baltimore Amerika egyik legjelentősebb kikötője, amit abból is láthattunk, hogy rengeteg haditengerész volt kimenőn szombat este. S abból is, hogy bejárható hajók vannak... Az akvárium után ezeket néztük meg. S ezzel teljesült egy nagyon nagy álmom - járhattam egy valódi tengeralattjárón. A USS Torks tengeralattjáró 1944 és 1968 között volt szolgálatban, s a II. világháborúban a japán partoknál járőrözött, ott sűllyesztett el több hajót is. 48 órán keresztül tudott a víz felszíne alatt tartózkodni, ami alatt kb. 9 csomós sebességet ért el.

U.S.S Torks

Maga a tengeralattjáró 400 láb (kb. 120 méter) hosszú, 12 tiszt és 70 fő élt rajta. Ez azért nem semmi élet lehetett. A torpedókamrák, mely a hajó elején és hátulján egyaránt megtalálhatóak egyben hálófülkének is számítottak. Maguk a hajósok két torpedó tetején alukáltak, méghozzá nagyjából 75 napig, hiszen ennyi idő volt egy küldetés maximális időtartalma. Minden nagyon kicsi, nagyon miniatürizált.

Még a kissrác is alig fért be...

Bevallom, már ezért a hajóért is megérte megtekinteni Baltimore-t, még akkor is, ha sok helyen kihasználták azt, hogy én kvázi turista vagyok... Mindenesetre így visszagondolva kicsit ambivalens az érzésem Maryland legnagyobb városával kapcsolatban. S ezért kicsit keserű szájízzel indultunk neki a hazaútnak. Persze még nem egyenesen hazajöttünk, hanem meglátogattunk egy nagyon édes kis falut az öböl partján. Havre de Grace ott található, ahol a Susquehanna folyó beleömlik a Chesapeake-öbölbe. S itt áll a Concorde világítótorony. A nevek franciás hangzása (ami írásban kifejezetten jól hangzik) nem véletlen, hiszen ez francia terület volt... S a Concorde világítótorony szintén nagyon nevezetes az 1812-es brit-amerikai háborúban, hiszen a világítótorony hős őre, John O'Neill egymaga elfoglalt egy ágyút, s azzal védte a várost, meg a kimondhatatlan nevű Susquehanna folyó torkolatát. A Susquehanna folyót azért nevezem kimondhatatlannak, mert évtizedek óta Philadelphiában élő amerikai magyarok se tudják jól kimondani...

A Concorde Lighthouse - ma már nem működik

A világítótorony egyébként a negyvenes évekig nem volt automatizálva, azt a világítótorony őre őrizte. A házában most kiállítás, valamint karácsonyi vásár volt... Nagyon helyes, nagyon kedves nénik árusítottak, megfelelően giccses dolgokat. S közben nagyon kíváncsiak voltak, mi honnan is jöttünk, mit is csinálunk... Miután ezt és a szomszédban található halászati múzeumot is megnéztük azt mondtuk, ennyi elég is volt, irány haza. Illetve még kihasználtuk, hogy van nálunk egy autó, ezért megcsináltuk a nagy bevásárlást a Walmarkt-ban...

Szóval Baltimore szép város. Csak bosszantó, hogy - s ez volt szinte az első ilyen Amerikában - ahol azt éreztük: át vagyunk vágva, s többszörösen. Ettől függetlenül ajánlom minden utazónak, mert olyan helyek vannak, melyeket kifejezetten érdemes megtekinteni.