Áldott karácsonyt kívánunk az alábbi kis történettel:
Én már pontosan tudom, mit
szeretnék karácsonyra. Pontosan tudom már jó néhány éve. S amikor azon
gondolkodom, hogy mit is jelenthet nekem a karácsony, s mit adhatnék én
másoknak - csak ez jut az eszembe.
Nem nagy dolgok, mondhatni már az
óvodában megtanulható. Csak egy apró dolog, egy apró csoda. Sokszor és sokat
kerestem az életemben ezt a csodát. Nem kell papnak lenni, vagy nem kell
családapának, vagy kisgyereknek lenni, hogy megértsük a karácsony csodáját. A
történet nem új. Több mint kétezer éve történt. Talán megtörtént, s vannak akik
szerint nem. Szerintem megtörtént. S számomra ez a fontos. Talán.
Több mint kétezer éve egy messzi
kis település mellett, a föld egyik teljesen jelentéktelen helyén megszületett
egy gyermek. Egy gyermek, akinek helye sem volt a szálláson, majd menekülnie
kellett. A gyermekkoráról nem tudunk szinte semmit. Csak annyit, hogy 12 éves
korában elment Jeruzsálembe. Később tanított, majd meghalt egy kereszten, s
feltámadt. Ennek a születésnek emlékét a világ minden részén megünneplik.
Ajándékokat adnak, s talán egy kicsit jobban tudnak egymás felé nyitni. Pontosan
elmondta, hogy milyen a remény. Az egymás felé, s a titokzatos, a földöntúli
felé nyúló igazi remény.
Nem titkolom: pontosan tudom,
hogy mit szeretnék karácsonyra. Valahogyan szeretnék ismételten öt éves lenni.
Szeretnék sokat sírni, s sokat nevetni. Szeretném, ha gyermekkorom átélt csodás
karácsonyait ismételten átélhessem. Szeretnék feltétel nélkül szeretni.
Szeretnék feltétel nélkül
szeretni, mint a mesebeli két fenyőfa. Nem ismeritek? Karácsonyhoz a mese is
hozzátartozik. Legyen ez az én karácsonyi ajándékom.
Valamikor réges-régen az erdőben
élt két fenyőfa. együtt cseperedtek fel, együtt nőttek. Az egyik fiú volt, a
másik lány. Nagyon szerették egymást. Úgy érezték minden az övék. Övék az erdő,
övék a kismadár, mely rájuk szállt, s minden, minden. Jött a tavasz, minden
kizöldült mellettük. Jött a nyár, jött az ősz. Majd jött a tél, s jött az
ember. Sokáig bolyongott az erdőben, majd meglátta ezt a két fát, s vette a
fejszéjét. Kivágta őket. Fájtak a csapások, de talán az még jobban, hogy
szétszakítják őket.
A piacra kerültek, s ott eladták
a két fenyőfát. A fiú egy gazdag családhoz került, s a nagy gazdagság, a sok
ajándék, a rengeteg dísz hamar elfelejtette vele szerelmesét. Sok - sok díszes
ajándék került alá. S, boldog volt. Hát igen. Ez az igazi élet! - gondolta.
Eközben a lány-fenyő egy szegény
családnál állt. Néhány vacak kis dísz, ajándék... semmi. A lány nagyon
elkeseredett. Lám, hiába éltem. Itt kell befejeznem. Mi lehet a szerelmemmel? -
kesergett.
Elérkezett Karácsony, a szeretet
ünnepe. Az egész föld ünnepelt, s boldog volt, hiszen gyermek született, fiú
adatott nekünk. Mindenki boldog volt... Mindenki... Mindenki? Nem. Ott, ahova a
fiú-fenyő került veszekedés volt. A pénz. Már megint a pénz. S a férj otthagyta
feleségét karácsony szent ünnepén.
Eközben a másik családnál nagy
szeretetben voltak. Lehet, hogy nem volt ajándék, de sokkal többet kaptak a
gyerekek: szeretetet és bizalmat. Reményt. Azt, aminél több nem adható.
Elérkezett Vízkereszt ünnepe, s a
két fa a szénégetőnél találkozott. Hiába éltem - kesergett a fiú. Á, dehogy -
szólt a lány- nem az a lényeg, hogy gazdag vagy, vagy éppen szegény, hanem csak
annyi, hogy szeretettel vagy-e a másik iránt. Szeretettel a másik iránt.
S egymást átölelve égtek el, a
szénégető kemencéjében.
Legyen áldott karácsonyuk! Legyen
reményteli életünk…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése