Ahol először láthatták a Szabadság szobrát... Még csak rácsok mögül...

Mindenkinek van, még ha nem is így nevezi, úgynevezett bakancslistája. Ez azt jelenti, hogy egy olyan képzeletbeli, vagy valós lista, amely azokat a helyeket tartalmazza, amelyeket még látnia kell, addig amíg ezen a földön jár - vagy fogalmazhatnám durván fel nem dobja a bakancsot. Az egész ötlet egyébként egy pont ezt a címet (Bakancslista) című filmből származik. A film két haldokló öreg férfiról szól, akik rájönnek, hogy az életük eddig egy unalmas és semmirevaló élet volt. Nem akarnak így meghalni, ezért írnak egy listát – ez a bakancslista –, arról, hogy mit szeretnének még az életük hátralévő részében csinálni. Jack Nicholson a gazdag és nagyképű Edward Cole-t játssza, Morgan Freeman pedig a szegény és szerény autószerelőt Carter Chamberst alakítja. Szerintem azok túl, hogy egy kiváló filmvígjáték, nagyon elgondolkodtató... Nos, a bakancslistám járt az eszemben amikor szombat reggel ismét nekiindultunk New Yorknak. Hiszen olyan helyekre tartottunk, s erről fog ez, s a következő bejegyzés szólni, amely régen rajta van az én képzeletbeli listámon. 

Még jó, hogy tavasz volt...

Egészen pontosan egy kis kitérőt tettünk, mert kedves ismerőseinkkel, akiknél többször is voltunk Washington mellett volt találkozónk. Ők most épp Philadelphia mellett jártak, egy 92 éves néninél, s gondoltuk egy pár percre összefutunk. Hát, szeretnék így kinézni 92 évesen. Mind testileg, mind szellemileg teljesen rendben van a néni, valamint kiderült, hogy Ancsa dédapját a hölgy férje tanította Budapesten a baptista teológián, s a hölgy emlékszik Ancsa dédapjára. Telefonszámot, életrajzot kaptunk, s megbeszéltük, hogy rövid itt létünk során egyszer még kiugrunk hozzá, s reményeim szerint készítek vele egy interjút is. 

New York, New York... 

Mindezek után nekiindultunk a télbe, mivel előző nap, ha már a tavasz első napja volt esett vagy 4-5 incs hó. Az utak szerencsére nem voltak csúszósak, s hamar megérkeztünk a Liberty Park-ba. Ha valaki a Szabadság szobrot, vagy az Ellis szigetet akarja megnézni két oldalról közelítheti meg ezeket a szigeteket. Az egyik New Yorkban a Battery Park felől induló komp, a másik pedig New Jersey oldaláról a Liberty State Park felől induló kompjárat. Ezek negyven percenként közlekednek. 

Érkezik a komp New York felől

Mindenesetre két helyet terveztünk megtekinteni, két számomra, aki nagyon érdeklődöm a történelem iránt érdekes helyet. Az egyiket (amelyet másodjára látogattunk meg) szinte mindenki ismeri, Amerika jelképe, a Szabadság szobor. Nos, ma nem fogok a szoborról írni, mivel a másik témám bőven kimeríti egy blogbejegyzés keretét. Ez pedig nem más, mint az Ellis Island, Ellis-sziget volt. Talán azt mondanám, hogy ez volt a maga idejében Amerika kapuja, s ajtaja. 1892–1954 között ez a sziget volt a legforgalmasabb bevándorlási ellenőrző állomás. 

Sokszor hallottam, hogy innen látták először a Szabadság-szobor. Persze, miután megépült. S ekkor még rácsok mögül

Egyébként érdekes, hogy a sziget egy része New Jersey-hez, egy része pedig New York államhoz tartozik, ami abból derül ki, hogy az ajándékboltjában a New York-i TAX (magyarra fordítva ÁFA) szerint, még az éttermében a New Jersey-i TAX szerint kell adózni. Ez csak azért tűnt fel, mert megtartottam mind a két helyről a nyugtát, s ezen jól látszik. Félig-meddig egyébként ez egy mesterséges sziget, először egy aránylag kicsi sziget volt egy erőddel (a Gibson erőddel), majd fokozatosan töltögették fel, míg el nem érte a mai méretét. Nem kellene elvben hajóval közlekedni, hiszen New Jersey-ből egy kis vashíd is vezet át, de azt 2001. szeptember 11. után lezárták, így ma már csak hajóval közelíthető meg, kivéve azoknak, akik szeretnének egy kis ólmot magukba, mert a fegyveres őrök igen szigorúak. 

Miért különleges ez a hely? Mielőtt Ellis Island megnyílt, közel 8 millió emigráns érkezett New York-ba. Ezt a tömeget Manhattan alsó végén kialakított állomáson ellenőrizték. A szövetségi kormány 1890-ben átvette az irányítást és létrehozta az első szövetségi ellenőrző állomást a szigeten. Az első ellis island-i, emigránsokat ellenőrző állomás 1892. január 1-jén nyílt meg. Az első állomás fából épült, ami 1897-ben teljesen leégett. Azután éghetetlen anyagból újjáépítették. A sziget területe nem volt elégséges az emigránsok ellenőrzésére, ezért feltöltötték, megnagyobbították a szigetet. 1892-ben, egy ünnepség keretében nyitották meg az új állomást. Az első évben közel 450 000 emigráns haladt át az ellenőrző állomáson.

Megnyitása óta, több mint 12 000 000 emigráns haladt át az ellenőrző állomáson 1954-ig, amikor végleg bezárták. Az ellis island-i bevándorlási rekord éve 1907 volt, amikor 1 004 756 emigráns érkezett... Az USA lakosságának egyharmada vezetheti vissza őseit az ellis island-i bevándorló állomásig. A múzeum fényképeit megtekintve magyar bevándorlóra is akadtunk... Vajon mi lett vele? Nem lehet tudni. Ahogy nem tudni sokakról, akik itt jöttek be az országba. Nem kevés emberről beszélünk. 

Vajon mi lett vele? Megtalálta a számítását? Hol élt? S hol nyugszik?

Papíron, noha hallottam már más véleményeket is, az ide érkező emigránsok kb. 2-5 órát töltöttek a szigeten, amikor is első lépésben egészségügyi vizsgálaton estek át. Ha minden rendben volt, akkor elindultak jobbra, ha nem, akkor irány a kórház. Ott alaposabb vizsgálat következett. Egy teremben megmutatták azokat a jelzéseket, amelyeket itt gyorsan az orvosok a ruhára rajzoltak krétával. 14-15 féle betegséget próbáltak szűrni a mentális betegségtől a szembetegségen át, a TBC-ig. Ha valaki gyanús volt, az mint említettem további orvosi vizsgálatra ment. S elég sokan voltak így, mert a kórház-szárny, amely most csak kísérettel, s biztonsági sisakban látogatható, az évek során egyre, egyre nőtt.

Mentális betegséggel diagnosztizált bevándorlók. Az X jól látszik a ruhájukon.

Azok akik átjutottak az orvosi vizsgálaton, s nem találtak náluk - első ránézésre - betegséget a bevándorlási hivatal emberei elé kerültek. Ez egy hatalmas csarnokot jelentett, ahol boxokba ültették be a bevándorlókat, s ott kellett várakozniuk. A hangulatot el lehet képzelni. Nemzetiségek vegyesen, közös nyelv nincs. Csak közép és kelet Európából 8,2 millió ember érkezett ide. S a rettegés, hogy vajon mi lesz. Beengednek? Megtalálom a számításomat? Mi lesz a jövővel? Ki tudom hozni a családomat?

A nagy csarnok, ma már üresen... Pontosabban aki itt sétál, az már csak turista...

Amikor végre szólították az embert, akkr egy ügyintéző elé került, majd 29 kérdésre kellett válaszolniuk. A bevándorlóknak rendelkezniük kellett kezdőtőkével (18-25 dollár). Ez mai árfolyamon nagyjából 4-500 dollárt jelent. Bár a szigetnek a bevándorlók között rossz volt a híre, de mégis aki ide eljutott - ami szintén nem volt egyszerű, az általában bejutott az országba. A bevándorolni szándékozók 2%-át utasították el. 

Bevándorlók érkezése...

S ha sikerült minden tortúrán átjutni kezdődhetett az új amerikai élet. Kinek hogyan sikerült. Ki merre kapott irányítást, ki merre ment el. Sok magyar került ekkor Passaicba, New Brunswickba, s persze ekkoriban élte életét a New York-i magyar negyed is. Persze mindehhez el kellett indulni, mindehhez pénz is kellett. Itt - már akinek volt - be tudta váltani... Hiszen a szigeten étterem, üzletek, s pénzváltó üzlet is üzemet. S látszik, hogy mennyire sok magyar jöhetett ki, mert a cégtáblán nagy betűvel szerepel magyarul, hogy pénz váltó üzlet. 

Első találkozás a dollárral...

Bevallom, engem egy kicsit megrázott, megérintett ez a sziget. Magam elé képzeltem - na jó nem egyenként - azt a sok millió embert, aki ide megérkezett, viszontagságos hajóút után. Persze előtte még sok-sok hónap, talán év gondolkodás, ügyintézés, a családtól való elválás (hiszen a bevándorlók többségéből a családapák előbb kijöttek, s a feleséget, gyereket csak akkor hozták aki, amikor már valamiféle egzisztencia megvalósult), s a szülőföldtől való elköszönés. Picit, sőt nagyon más, mint a mi helyzetünk, akik bizonyos szinten mi is bevándorlók vagyunk (ha jogi értelemben nem is) még egy bő hónapig. Mi naponta tudunk az otthoniakkal beszélgetni, néha már sokat is. Most, hogy jóapámat műteni kellett (szerencsére jól van) egy kis készülék (telefon) segítségével azonnal megkaptam a híreket, s az eredményeket. Akkor ez teljesen más volt. A hazamenetel esélytelensége, az otthoniakkal való kapcsolattartás hihetetlen szűkre szabott lehetősége, az új nyelv... Mind, mind hatalmas teher lehetett.

A fénykép aláírása szerint ők is magyarok voltak. 

Picit kutattam, amikor ennek a bejegyzésnek a megírására készültem, mert szerettem volna tudni, hogy végül is, vajon hány magyar haladhatott át a szigeten, addig, amíg 1954-ben végleg bezárták. Mondjuk, tény, hogy 1924 után már kevésbé használták, inkább deportáló intézmény lett, azokat tartották itt fogva, akik gyanúsak voltak,. Utoljára 1954-ben egy norvég bevándorló, Arne Peterssen jutott át az itteni ellenőrzésen. Mégis, akkor hány magyar jöhetett át a szigeten? Nincs rá pontos válasz. Az amerikai magyar kivándorlók elsô kis csoportja Kossuth Lajos nyomában, 1849 után emigrált, s kevesen voltak, akik ezek közül le is telepedtek az Egyesült Államokban, de ekkor még a sziget nem létezett. 

Csavargó lett, vagy milliomos?

A nagy kivándorlási hullám 1880 után indult el és az I. világháborúig tartott. A hazai szegénységtől menekülő, Ellis Islanden partraszálló egyszerű emberek zömükben nem kivándorlók, hanem vendégmunkások voltak, akik százezrével, sőt bizonyos években (1904, 1907, 1910, 1913) kétszázezrével hagyták el magyar hazájukat a biztosabb állás, s a jobb kereset reményében.  Az I. világháború után az amerikai bevándorlás-korlátozást keresztül erőltető ún. kvóta-törvények (1921, 1924) radikálisan lefaragták a kivándorlók számát, s Magyarországról egészen 1965-ig, tehát több mint negyven éven át mindössze évi 473 (!) embert engedtek be az Egyesült Államokba. Ekkor kerültek Amerikába a szellemi kivándorlást képviselő magyar géniuszok, a nagy természettudósok, orvosok, filmesek, előadóművészek. Ekkor terjedt el az a mondás, hogy a magyarok nem mások, mint marslakók. 

Irány Baltimore... Anya és lánya oda kapott utazási igazolványt.

A többek közt Marx György által leírt történet szerint Enrico Fermi tette fel a híres kérdést, vajon hol késnek a földönkívüliek, ha az intelligencia kialakulásának valószínűsége a világegyetemben olyan magas. A történet szerint Szilárd Leó válasza ez volt: – „Itt vannak közöttünk, de magyaroknak mondják magukat.” A válasz azon a tényen alapult, hogy Magyarország – azon belül is Budapest (néhány belvárosi középiskolája) lélekszámához mérten valószínűtlenül nagy számban adott nagy tudósokat a világnak. A marslakók legendája a második világháború idején Los Alamosban terjedt el. Teller Ede maga is büszkén emlékezik vissza rá, hogy sokan felfigyeltek a „marslakókra”, a magyar tudósokra, akik gyakran mutatkoztak együtt és ilyenkor egy mások számára valószerűtlen nyelven – magyarul – beszélgettek. Visszaemlékezések, cikkek, tanulmányok mely magyar tudósokat tartanak a marslakók közé tartozóknak? Csak néhányan: Neumann János, Szilárd Leó, Teller Ede, Wigner Jenő, Kármán Tódor, Bárány Róbert, Gábor Dénes, Békésy György, Lánczos Kornél, Oláh György, Telegdi Bálint, Hevesy György, Polányi János.

Ezt a történetet egyébként Áder János köztársasági elnök mesélte el, amikor Passaicban járt. 

A bevándorlási időszak egy különleges része, s ezt külön bejegyzésben szeretném majd kifejteni, az 1956-os események utáni bevándorlás. Akkor a kvóta alól felmentést adott az USA kormánya. Jelenleg néhány napja egy korabeli újságfolyamot, a Szabad Sajtó című hetilapot nézegetem, melyet majd viszünk haza az Országos Széchenyi Könyvtárba. S ezt a korszakot nagyon érdekesen és bőven írja le. Viszont az Ellis Island akkor már az eredeti funkciójában nem létezett. Azt hiszem, az ide érkező, fáradt, elkeseredett magyarok ezt annyira nem bánták. De erről néhány nap múlva fogok írni, persze előtte következzen a Szabadság-szobor... Hiszen nekünk volt lehetőségünk nem csak a rácsok mögül látni.